Én például kislányként pontosan tudtam, mi akarok lenni, és akkoriban el sem tudtam képzelni mást.
És ez, hogy jutott eszembe?
Ilyenkor, mikor hamarosan vége van az évnek, mindig átgondolom, mit hagyok magam után. Bár ez a megfogalmazás nem fedi egészen a valóságot, hiszen a tapasztalatokon és a célokon túl, semmit nem viszek tovább.
Ahogy azon gondolkoztam, milyen fordulatos volt a 2025 -ös év és teljesen más emberként lépek át 2026-ba, egyszer csak eszembe jutott, mennyire más irányba sodródtam, mint amit valaha is elképzeltem magamnak.
Ugyanis én már egészen kis koromban tudtam, mi akarok lenni, amitől soha semmi nem tántorított el a pályaválasztásig. Olyannyira nem, hogy én, aki egykeként mindig Anyukám szárnyai alatt éreztem magam biztonságban, a felvételi előtt egy nappal, a szomszéd néni lányával elutaztam, hogy másnap kipihenten mehessek a felvételi vizsgára.
Az iskolában rengetegen voltunk de én mindent teljesítettem. Ugrottam zsámolyt, énekeltem és mesét olvastam fel. Bármit megcsináltam amit csak kértek. Emlékszem a barátnőm a szomszéd városba jelentkezett és azt terveztük, hogyan járunk majd együtt vonattal a koleszba.
A felvételi után, biztos sikerben bízva, vártam a levelet az eredményről. Amikor meghozta a postás (e-mail még nem volt) izgatottan nyitottam ki a borítékot és kezdtem olvasni a sorokat, amiben az állt, hogy ötszörös túljelentkezésnek köszönhetően egy olyan osztály indul el ősszel, ahol minden diák tud hangszeren játszani. Én nem tudtam.
Akkor ez, nekem a világ végét jelentette. Más iskolába nem akartam járni. Elrontottam szándékosan a felvételit de mivel tanköteles voltam és a helyek beteltek, csak szakmunkásképzőbe volt még szabad hely. Szuper!
Aztán amikor Anyukám a papírjaimért ment, a pásztói gimnázium igazgatója épp ott volt és felajánlott egy helyet az iskolában.
Így lettem gimnazista és megvalósíthattam volna az álmomat, amit sokáig dédelgettem a szívemben. De én a világot okoltam, pedig magamat kellett volna. Hiszen Apukám zenészként szerette volna, hogy Zeneiskolába járjak, én nem akartam. Pedig ha tudtam volna……….!
És most, ahogy ezeket a sorokat írom, rá kell jönnöm, hogy az élet milyen kifürkészhetetlen. Vagy, hogy a jó Istennek szuper a humora!
Hiszen az egyik ügyfelem ma, egy óvodahálózat! Így ha nem is lettem óvónéni, mégis segíthetem a pedagógiai munkát. Jó nagy volt a kör idáig, de úgy tűnik, nekem itt van dolgom, még ha kicsit másképp is!
Írd meg, hogy te az lettél-e végül, ami gyerekként szerettél volna!
